Sziasztok, illetve jó reggelt, mert itt most reggel 6:06 óra van, és esik az eső...(végre)...úgyhogy úgy gondoltam, csak később megyünk ki a Makesszal, előtte írogatok egy kicsit. A helyzet az, hogy a szembeszomszédainknál már most ordít az "I FM" (amit láthatólag nagyon élveznek és persze ők is a ház elől az utcáról hallgatják mert olyan hangos), és ez ismét arra késztetett, hogy elgondolkozzam, milyenek is itt az emberek, hogyan élnek, mi az amit mi érzékelünk belőlük, és mi tudnék ebből átadni nektek.
Tudnotok kell, hogy az ideérkezésünk óta jelentősen enyhült a "kultúrsokk" élményem, mára már eléggé magabiztosan mozgunk a legtöbb ügyintézésünk közben, tudjuk hogy mi hol van, mit hogyan kell elintézni kb., nagyjából mik a szokások a hétköznapokban, de higgyétek el, ez nem elég:-)
Mielőtt elkezdem leírni amiket tapasztalok, el kell mondanom, hogy nyilván amit írok, az csak az én nézőpontomból látszik, ami nem mindig objektív, mert annyira erős hatások érnek itt, hogy sokszor csak tátom a számat, és azon jár az eszem hogy ez tényleg nem olyan mint hogy Magyarországról elutazol egy másik európai országba, hanem olyan, mintha egyik dimenzióból átlépnél egy másikba...
Általában véve nagyon pozitívan állok mindenhez és mindenkihez (a Süni szerint túlságosan is), és azt látom, hogy az emberek kedvesek, nyitottak, érdeklődőek és tudnak örülni és nagyon-nagyon "igyekeznek". Komolyan, soha nem tapasztaltam még ilyet, hogy ennyire nyitottak feléd, köszönnek, integetnek, aranyosak, és úgy általában is úgy érzem, hogy örülnek nekünk.
De vannak napok (nem a legjobb napjaim azt elárulom), amikor - kis túlzással - egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez a nemzet egyáltalán fennmaradt (áááá ilyenkor nagyon mérges vagyok!!), mert ahogy a dolgokat intézik, ahogy a munkához hozzáállnak, ahogy csak úgy elvegetálnak és egyáltalán nem terveznek előre... szóval néha nagyon sok tud ez lenni!! (Ezt a gondolatomat aláfestve egy nagyon kemény diszkózene kezdődött el a szomszédban, jól fel is hangosította mert ez a kedvence, és még mindig nincs fél 7 sem:-) ).
Tehát azt már tudom, hogy nagyon sok empátiára van itt szükség, és nem kell megváltani a világot, mert úgyis mindenki úgy csinálja a saját dolgát, ahogy ő gondolja. Tudom, hogy csak az európai környezetben nevelkedett agyamnak sok ilyenkor, amit tapasztalok, és néhány dolog annyira kívül esik az én tapasztalat-készletemen, hogy nem tudok velük mit kezdeni, és a hangulatomtól függően vagy nagyon aranyosnak gondolom ezeket, vagy dühös leszek tőlük.
Itt van például a fenti eset, a diszkós szomszédaink itt szemben.
Az udvarukban bent áll egy hatalmas lejátszó égig érő hangfalakkal, az utca felé fordítva, ami úgy néz ki, hogy kizárólag reggel 6-8-ig, illetve este 18-21 között működik, amikor az ordító rádiózenét (hangos műsorvezetői bekiabálásokkal) amúgy is nagyon megkívánja az ember. Amikor már ők sem bírják a hangerőt, akkor kint ülnek az utcán a házuk előtt és onnan hallgatják, és nézik hogy történik-e valami érdekes az utcában (pl. hazajön vagy elindul valaki). Ők egyébként egy család, plusz ilyen-olyan távoli rokonok is velük laknak, mert néhány éve megnyerték a lottót és megvették ezt a házat, úgyhogy most nem kell csinálniuk semmit, amit rendszeresen gyakorolnak is:-)
A Süni egyszer vett nekik egy karton sört és kiült hozzájuk egyik este egy-két órára beszélgetni, hogy a barátságos oldalról közelítsünk, és kiderült hogy aranyosak, érdeklődőek, nincs velük semmi "baj" (nyilván ezt amúgy sem nekünk kell megítélni), és azóta egy fokkal halkabb a zene is.
Otthon a szomszédság már darabokra szedte volna őket a zene meg a rendetlenség miatt meg hogy minden napra jut valami jó szagú műanyagos szemét amit elégethetnek a kertben, de itt ez nem így működik. És itt kell még egyszer hangsúlyoznom, hogy a város egyik legjobb lakóparkjában lakunk. :-)
Egyébként - egyelőre a lakóközösségünkön belül maradva - nagyon normálisak a körülöttünk élők, csak el kell fogadni hogy másképpen élnek és mások a prioritások. Reggelenként amikor futunk a Makival, köszönnek, integetnek - nagy élet van ilyenkor mert hűvös van - és úgy általában is aranyosak, odajönnek beszélgetni meg nevetgélni, azután mennek vissza dolgozni, vagy teniszezni vagy kertészkedni vagy nézelődni. Mindenki rögtön tudja a nevünket - persze azért nagy szám hogy itt vagyunk mert itt tényleg alig van európai - és név szerint köszönnek és megkérdezik hogy hogy vagyunk, stb. Ez persze csak a felszín, de valahogy mégis jólesik:-)
Egyébként általánosságban az itteni emberekről tudni érdemes, hogy a lakosság nagy százaléka (93%) katolikus, és vallásosak is, legalábbis a külső jelek alapján :-) mert templomba járnak, nagy Jézus-képek vannak a kapukon, oltárok a házakban és gyakran emlegetik Istent. (A mi kertünkben is van egy nagyon szép Mária-szobor, amit nagyon megszerettem, bár azelőtt soha nem gondoltam, hogy ilyen formában fogok együtt lakni Máriával.)
Emellett, főleg itt Mindanao szigetén, vannak muzulmán közösségek is és más, számomra ismeretlen törzsi vallások is. Mindenesetre néhány mecset is található itt Gensanban, és látunk kendőt viselő asszonyokat, de fekete csadorokra egyáltalán nem kell gondolni:-)
Nagyon sok a gyerek, szerintem úgy keletkeznek hogy csak úgy előugrálnak a fűcsomókból vagy a bokrokból és akinek megtetszenek az hazaviszi és nevelni kezdi őket:-) mert mindig bandákban rosszalkodnak és mindenhol ott vannak, és egyáltalán fogalmad sincs hogy ki hová és kihez tartozik. Országos számokban: a lakosság kb. 34%-a 12 éven aluli gyerek!!
Egyszer a legnagyobb csúcsforgalomban láttunk egy nőt aki egy kanyarodó motoron ült hátul (harmadikként), a kezében egy nagyon apró babával, akit éppen szoptatott!! Lehet hogy éppen akkor ugrott ki a baba egy bokorból és nagyon siettek vele haza, de sokkal valószínűbb hogy ez a motoros szoptatási jelenet nekik simán "belefér", amíg mi az autóban ezt meglátva kb. 10 percig győzködtük egymást hogy ez biztos nem az volt amit láttunk. De az volt. Na a közlekedésről majd később, mert az megér egy külön misét.
 |
| Itt is éppen megbújik egy... |
A gyerekek egyébként ugyanúgy 6-7 évesen mennek általános iskolába, ami 6 vagy 8 osztályos, és utána jó esetben jön a középiskola, még jobb esetben ezt követi az egyetem vagy főiskola, ezek azonban általában csak a társadalmi elit számára elérhetőek.
Ami nagyon tetszik, hogy itt van iskolai egyenruha, kicsiknek és nagyoknak is, és kimondottan jól néznek ki szerintem amikor csoportban vonulnak a fiúk vagy a lányok az utcán, és olyan szép egységesek, és lehet látni hogy melyik iskolába járnak.
 |
| Útban hazafelé |
Az egyenruha úgy általában is szokás itt, tehát minden áruházi dolgozó, éttermi alkalmazott, autószerelő, mozipénztáros, forgalomirányító, biztonsági őr, és mindenki aki a munkavégzését tekintve tartozik valahová, egyenruhát visel (a felsorolásból nagyjából látszik is hogy hol szoktunk megfordulni) - ez nagyon praktikus, mert úgy általában véve is nagyon sokan vannak mindenhol, és így könnyebb kiszúrni hogy kitől lehet kérdezni és hogy ki kicsoda.
Az éttermekben, bevásárlóközpontokban és áruházakban kimondottan vendégként üdvözlik az embert, mindenki nagyon udvarias, és segítőkész. Általános dolog, hogy 1 vásárlóra kb. 3-4 eladó jut. Na jó ez túlzás, de mindenesetre ezt az érzést keltik. Mindenhol a nyomodban vannak és nagyon akarnak segíteni, tényleg nagyon cukik, és a szemed rebbenését is figyelik hogy szeretnél-e valamit, de amint arra kerül a sor hogy tényleg megkérdezel valamit, akkor szinte biztos hogy az adott emberkének el kell mennie és meg kell kérdeznie valaki mást, és neki még valakit, és az a vége, hogy a fél stáb ott tolong körülötted és tanakodnak, mert te egy ágyneműhuzat-garnitúrát szeretnél vásárolni például.
A következő bonyodalom akkor van, amikor fizetni szeretnél valamiért: a jelenet úgy néz ki, hogy van 1 pénztárgép, és mögötte 5-6 eladó, átlagéletkor 16 év. Az egyik beüti a kódokat a gépbe (és akármilyen körültekintő vagy, mindig, de MINDIG van valamid ami nem működik és vissza kell küldeni valakit hogy hozzon másikat vagy nézzen utána vagy csak úgy...), a másik csomagol, a harmadik rátűzi a blokkot a szatyorra, a többiek pedig eközben az előző hármat szórakoztatják:-)))
Ha azt hiszed már vége és sikeresen megvetted a 3 db kistányért (remélhetőleg egyformák), akkor még legalább 2 kézi számlát és igazolást is írnak (tömbbe, indigóval), amiket sorban le kell adnod az áruházban a különböző ajtónálló őröknek, akik megnézik hogy hány db szatyrod van, mi van a blokkon, stb. Egyszóval rettenetesen KÖRÜLMÉNYES a dolog, itt nincs olyan hogy csak "beugrasz" valamiért! :-)) A Süni persze igen realista módon felvilágosított, hogy "ha ez nem lenne, szétlopnák az áruházat".
Ez egyébként általános, hogy mindenhol nagyon sok eladót foglalkoztatnak, a legapróbb cipőboltban is több az eladó mint ahány vásárló egyáltalán beférne, és igenis foglalkoznak veled, úgyhogy ez már eleve meglepő volt.
Minket mindenhol szinte rögtön megjegyeznek, nyilván kitűnünk a tömegből (eddig összesen kb. 10 európai emberrel találkoztunk másfél hónap alatt). Már másodszorra úgy köszönnek, hogy 'Welcome back', az éttermekben már felajánlják amiket legutóbb kértünk, és tényleg úgy tűnik hogy nagyon örülnek nekünk.
 |
| Egy áruházi csapat |
Más: Egyik nap véletlenül kizártuk magunkat az autóból a kertészetnél (már tele volt az autó pálmákkal),...hála Istennek nem én voltam (akkor vajon ki?:-) ) mert szorultam volna rendesen:-) és képzeljétek, itt kb. fél óra alatt lehet találni valakit, aki hivatalosan is azzal foglalkozik, hogy az ilyen helyzetekben segít (tehát feltöri az autódat), pótkulcsot gyárt és mindent, tehát kvázi ki tud nyitni minden autót. Egyébként ez egy öreg kulcsos mester, akinek van három fia mint a mesében, akik persze meglepően jól értenek a kulcsos szakmához, úgyhogy el lehet képzelni mivel foglalkoznak... :-) a Süni adott nekik borravalót rendesen, hogy legalább ne a mi autónkat vigyék el legközelebb:-)))
Eszembe jutott még egy dolog: Képzeljétek el, itt az az elegáns, ha valakinek világos a bőre, és nincs lebarnulva. Nyilván ez onnan jön, hogy aki barna, az azért barna, mert kint dolgozik a szabadban, ami viszont egyáltalán nem azt mutatja, hogy magasan kvalifikált, jó pozícióban tevékenykedő ember az illető - az ilyenek bent vannak az irodákban és nem kint a nap alatt sülnek.
Annak érdekében tehát, hogy minél világosabb legyen valakinek a bőre - és ez főleg a nők körében elterjedt - mindenféle lehetséges módon kenegetik meg kezelgetik magukat: mindenhol fehérítő tusfürdőket, szappanokat, testápolókat lehet látni... tehát minden kozmetikum, amit ismerünk, nekik tuti hogy megvan "fehérítős" verzióban is.
Emellett nem mennek ki a napra, ha pedig strandolnak, akkor általában azt teljes ruházatban teszik.
Hát igen, ismét egy érdekesség az otthoni szokásokhoz képest, ahol a lakosság jó része a napbarnított külsőért küzd, megmutatva ezzel a világnak, hogy "egészséges" színe van, vagy éppen azért ilyen szerencsés, mert most jött haza egy trópusi nyaralásról:-)
A munkáról annyit, hogy sajnos sok mindenkinek nincs, de elvállalnak mindent ami adódik. Mi rendszeres megbízók vagyunk apróbb tennivalókkal kapcsolatban (kerítésjavítás, gazirtás, szivattyú-szerelés, stb.). Amire vigyázni kell, hogy mindig csak annyit csinálnak meg, hogy "ÉPPHOGY JÓ" legyen. Ez is általában sokáig tart, annyira, hogy az embernek folyamatosan az a késztetése, hogy "add ide inkább majd én", de ezt nem teheted meg - ez nagy sértés, kvázi elveszed az ő munkáját és azt jelzed hogy ő nem jól csinálja, ezért inkább végig kell nézni és türelmesen megvárni a végkifejletet akár többször is egymás után. Több szerelő és mesterember járt már nálunk, és meg kell hogy mondjam - persze vannak kivételek - hogy sokszor attól ő a mester, hogy neki van csavarhúzója.
Mindezektől a nehézségektől függetlenül az igyekezet sok mindent pótol, és az eddigi tapasztalatok alapján tényleg pótol is, és nagyon becsülendő. Könnyen beszélek én, aki idecsöppent és azt hiszi hogy okosabb - egyszerűen csak másképpen nőttem fel, a mi felfogásunkban sokkal "szerencsésebb" módon, és ez hatással van az ítélőképességemre.
Nagyon furcsa látni ezt a rengeteg szélsőséget és ellentétet, a tényleg hatalmas társadalmi különbségeket, az igazán szegény és igazán gazdag gyerekeket (főleg együtt), a pálmafára (25 m) mászó kókuszdiószüretelő embert aki ezért 5 Pesót (25 Forintot) kap, közvetlenül mellette a villaépületet ahol bent áll a 3-4 leghatalmasabb terepjáró amit valaha láttam, a napszemüveg- és DVD-árusokat az autók között, a széthajtott járműveket kétszer annyi utassal mint amennyi eredetileg felférne, a tömeget, a port, a szemetet, és tömeg és por és szemét közepén is sokszor a mosolygó arcokat.
Hát ez az, amit nem lehet pár nap alatt megérteni, turistaként a képeslapszerű strandokat látogatva meg pláne nem, mint ahogy azt sem, hogy ez az egész mitől működik, mik mozgatják és mi az, ami itt mégis boldogabbnak látszóvá teszi az embereket. Talán az Életük, hogy van, és hogy mindezek mellett rengeteg olyan dolog adódik, aminek örülni lehet és örülni kell, mert másképpen nem megy.
 |
| Hát ez nem "irodai munka"... |
Ezek az emberek, az életvitelük, a kommunikációjuk, a szokásaik kapcsán nagyon sok különféle érzést kiváltanak belőlünk, napi szinten. Amit eddig tanított nekem ez a helyzet, hogy sokkal de sokkal több empátiára van szükség a részünkről, sokkal nagyobb alázatra, és még nagyobb adag TÜRELEMre.
Még ha tudunk is velük egy nyelvet beszélni, átvitt értelemben nem ugyanazt a nyelvet beszéljük, mert nem ugyanaz van a fejünkben. De vannak helyzetek, amikor ezek a nézőpontok és érzések egészen közel tudnak kerülni, és az olyankor nagyon jó. Ilyenkor mindig megnyugtatóan megoldódik egy-egy kisebb helyzet, és ebből lehet tudni, hogy most sikerült jó úton eljutni egymáshoz, úgy, hogy az senkinek nem bántotta a külön kis világát, és mindkét fél kapott is valamit a másiktól...:-)
Úgyhogy egyelőre nem tudok mást mondani, mint hogy a helyzet lassan de biztosan alakul, vannak jobb és "rosszabb" napok amik nem is rosszak csak jobban próbára tesznek minket, és hogy azt hiszem, tanuljuk amit tanulnunk kell, és a környezetünk is kapja belőlünk amit kapnia kell, és ez így jó:-) Tulajdonképpen az egész, amit átélünk, a maga nemében SZÉP és nagyon valóságos, és az is biztos már, hogy itt az igazi kihívást nem az ideutazás vagy az idegen nyelv jelenti, és nem is a munka, hanem a hétköznapok próbatételei és hogy hogyan lesznek ezekből kisebb-nagyobb sikerek...:-)
