Akkor
most hogy is volt ez a tájfun? Mi is ez egyáltalán? Hogy lehet, hogy mÍg a
HÍradóban rémes képeket és egymás mellé fektetett fekete zsákok százait
mutogatják, addig pár száz kilométerrel odébb szinte semmi nem történt? Mit
lehet ilyenkor csinálni? Mit tegyek, ha otthon a tévé előtt ülve úgy érzem,
muszáj segÍtenem valahogy?
Ezekre a
kérdésekre kiutazásunk előtt én sem tudtam a válaszokat, sőt, el sem tudtam
képzelni azt a (másik?) világot, ahol ilyenek történnek, csak belefeledkeztem a
kissé misztikus "tájfun" elnevezésbe és szörnyülködtem a látottakon,
ha ilyen - vagy egyéb katasztrófa - történt.
Gondoltam,
Írok nektek kicsit arról, hogy milyennek láttuk ezt mi innen kintről, kicsit
közelebbről.
Mielőtt
azonban belevágnék: ezúton is köszönjük mindenkinek, aki telefonált, Írt
egy-egy sort, egyéb úton-módon érdeklődött a hogylétünk felől, vagy csak
gondolt ránk - nagyon jólesett nekünk, hogy ennyien felvettétek velünk a
kapcsolatot, és nagyon nagy szerencse, hogy mindenkit megnyugtathattunk, mert
itt nálunk General Santosban tényleg szinte semmi nem történt, azon kÍvül, hogy
kaptunk egy hatalmas esőt.
De mi is
a tájfun, az olyan, mint a hurrikán?
Lényegében testvérek, mindkettő trópusi
ciklon. A hurrikánok az Atlanti-óceán nyugati részéről és a Karib-tengerről
startolnak, végigpusztítva a Karib-tengeri szigeteket, Közép-Amerikát és
Egyesült Államok déli, délkeleti partvidékét. A tájfunok a Csendes-óceán
„gyermekei”. Megjelenésük időpontjában és gyakoriságában is különböznek
egymástól.
A meteorológia egyébként mindkettőt trópusi
ciklonként definiálja, hiszen tudományos szempontból nincs közöttük különbség.
Csak olyan trópusi óceánok felett jönnek létre, ahol a vízhőmérséklet legalább
26,5°C.
Az egész Földön éves átlagban ötven trópusi
ciklon keletkezik.
A karibi viharistenről elnevezett hurrikánok
az északi félgömbön egy átlagos esztendőben hétszer jelennek meg, főleg május
és szeptember között. A tájfun, amely a „nagy szelet” jelentő „tai-fun” kínai
elnevezésből származik, évente átlag hússzor pusztít. A legveszélyesebb
időszakuk augusztus és szeptember.
A tájfun tehát egy hatalmas és hihetetlen
erővel rendelkező vihar, és a tenger felől érkezik. Ennek azonban nincs
közvetlen köze a földrengéshez vagy a cunamihoz, legtöbbször tehát nem kell
20-30 méteres hullámokat elképzelni, melyek lecsapnak a part menti
településekre - erről nincs szó. Az ilyenkor előforduló áradásokat és a belső
területek vÍzzel való telÍtettségét a rövid idő alatt lezúduló nagymennyiségű
csapadék okozza.
A Fülöp-szigetek északi és középső része az
ún. tájfun-övön fekszik, ezért igen gyakoriak itt az ilyen viharok. Az ország
déli részét, köztük Mindanao szigetét csak néhány "eltévedt" tájfun
sújtja általában, mivel ez a környék már kÍvül esik az emlÍtett övezeten . És
hát ezért vagyunk mi biztonságban. Tapasztaltunk már ugyan ilyesmit itt is
-idén 3 ilyen komoly vihar volt itt, ebből talán 1 volt a hÍrekben otthon is -
de általában itt rendben mennek a dolgok. General Santost még pluszban hegyek
is védik szinte körben, egyedül a déli-délnyugati oldala nyitott a tenger felé.
Mielőtt rátérnék a lényegre, pár mondat az általános időjárásról,
személyes tapasztalat alapján:
Amikor megérkeztem először ide, a szigetekre,
pontosabban Manilába, a gép ablakából, majd a terminál üvegfalán keresztül
figyeltem a szikrázó napsütést és a csodálatos kék eget az apró pamacsfelhőkkel
(és úgy éreztem, hogy itt van a legjobb idő a világon) ... egészen addig, amÍg
ki nem tárult előttem a fotocellás ajtó, és rájöttem, hogy egyszerűen nem tudok
levegőt venni! Ahogy megcsapott a forróság és a pára, úgy éreztem magam, mint
amikor a szaunában már visszaszámolod az utolsó másodperceket, hogy már
mindjárt kimész, "csak még egy kicsit... majd mindjárt kimegy úgyis valaki
más, majd vele együtt, ne kelljen annyiszor kinyitni az ajtót...de basszus már
tényleg nem bÍrom..." Hát ilyen volt. Aztán szépen lassan
hozzászoktunk, meg az esőkhöz is, amikhez egyetlen korábbi eső-élményem sem
fogható.
Amikor a trópusokon esik, az konkrétan a
dézsából öntős szituáció, csak még nagyobb a dézsa és soha nem akar kifogyni.
Otthon Magyarországon soha nem tapasztaltam még olyan esőt, mint amilyen itt
mindennapos tud lenni az adott időszakban (esős évszak júniustól decemberig).
Nagyon-nagyon hamar bokáig, térdig ér a vÍz, főleg azokon a helyeken, ahol nem
tud elfolyni, mert vagy egyáltalán nincs csatornázás, vagy a csatornák tele
vannak szeméttel (Manilában ebből vannak a legnagyobb gondok esőzéskor). Szóval
itt minden kicsit intenzÍvebb, mint amihez eddig hozzászoktunk.
Na de nézzük, hogyan is haladt keresztül az
országon a mostani tájfun, mely a Haiyan (egy tengeri viharmadár-alfaj
mandarin nyelvű elnevezése - Wikipédia!), a helyiek között Yolanda névre hallgat.
Jól
látható, hogy az országtól Keletre, a tengeren keletkező trópusi vihar hogyan
söpört át a szigetek középső részén. A fenti szÍnskála alapján a szélerősség
alakulását is beazonosÍthatjuk (a kéktől a rózsaszÍn irányába nő).
De
következzenek a tények, hogy mi is történt.
A Haiyan
5-ös kategóriás szuper tájfunnak számÍt, mely az 1979-es Tip tájfun után a
második legerősebb vihar volt itt. A Mikronézia térségében keletkezett vihar
november 5-én erősödött tájfunná, november 6-án este, illetve 7-én hajnalban
érte el Palau szigeteit (310 km-es széllökésekkel), és november 8-án a reggeli
órákban (helyi idő szerint) érkezett meg a Fülöp-szigetekre. Legerősebb
széllökéseit 380 km/h-nak mérték (!).
Mielőtt
a vihar elérte a szigeteket, több mint 100 000 embert telepÍtettek ki
otthonaikból, de a becslések szerint további 25 millió él az érintett
területeken. A hÍrekben talán a legtöbbet Tacloban városa
szerepelt, ahol a vihar a legnagyobb pusztÍtást végezte.
Még néhány fotó a Tacloban-tól kissé Északra fekvő Bicol tartományból:
Ennél
többet most nem érdemes már mutatni a pusztÍtásról, szerintem éppen eleget
láttatok már ezekről az elmúlt napokban, és nem az a célom, hogy a vihar
pusztÍtásán tovább szörnyülködjek - bár önmagában a több mint 4000 áldozat is
több, mint szörnyű.
Elgondolkodtatok már azon, mennyire "természetesnek" vesszük sokszor
azt, amikor a HÍradóban áldozatokról, halálesetekről van szó? Hogy már a "lelőtte
férjét/megkéselte feleségét/felgyújtotta ellenségét" kombó hallatán is
csak a fejünket csóváljuk? Hogy már a szemünk sem rebben, ha az esti
mozifilmben a szuper főhős visszakézből hasbalő párszáz
"gonosztevőt"? Hogy a videojátékokat és az egyéb okos
gyerekszórakoztató dolgokat ne is emlÍtsem - tudjuk-e azt, hogy ezek mind olyan
programok, amikben gyilkolni/irtani/harcolni tanul a csemete (vagy Apuka) - és
ezt szórakoztatónak találjuk... milyen gondolathoz szoktatnak hozzá minket,
mennyit ér az emberi élet??
Mindezt
csak azért Írom le, mert amikor arról van szó, hogy 4000 ember életét vesztette
egy ilyen szerencsétlenségben, akkor a szám mögött valóságosan is 4000
ÉLET van, 4000 különböző személyiség, sors, történet és élni akarás. NEM CSAK
EGY SZÁM. Nem csak azt mutatja meg, hogy mekkora volt a vihar. És ezt szerintem
sokszor elfelejtjük.
Amiket a
most következőkben leÍrok, az a személyes véleményemet tükrözi, és nagyon
hezitáltam, hogy belemenjek-e egyáltalán, mert elég ingoványos területet érint,
de muszáj leÍrnom a teljesebb kép érdekében, aztán majd meglátjuk - NEM a
tiszteletlenség vagy az okoskodás szülte a gondolataimat.
A
napokban többször elmerengtem, hogy mi is történhet most ezeken az érintett
területeken, emellett folyamatosan figyeltük a helyi hÍreket, és meg kell hogy
mondjam, hogy elég vegyes érzések alakultak ki bennem a következők hatására -
néhány hÍrmorzsa a helyi médiától:
- a
vihar ugye délelőtt csapott le, pár órával később az "éhező
tömegek"-nek titulált lakosok már fosztogatni kezdtek, többek között
műszaki áruházakat raboltak ki, irodákból vitték el a teljes számÍtógép
arzenált (a Süniék taclobani irodáját is ezért zárták be) - éhező tömegek már
kora délután? komputereket akarnak enni? el akarják cserélni élelemre? kivel,
ha elvileg mindenki éhezik?
- a
kormány ha kimondatlanul is, de szinte semmit nem reagált, néhány gyenge
segélyezési kÍsérleten kÍvül - valójában kijelentették, hogy nem tudják kezelni
a helyzetet - AKKOR MOST ENNYI VOLT??!
- a
komolynak hangzó nemzetközi összefogás helyi küldöttei (mentőcsapatok,
adományokat és segélyeket osztók) még bemenni sem tudtak eleinte a településekre
(NAPOKKAL a tájfun után), mert az utcákon állt a szemét és a törmelék. Nem
megmozdÍthatatlan betonelemekről beszélünk, hanem faanyagról és háztartási
hulladékokról. Sok fényképen jól látszik (index.hu), ahogy a mentőcsapatok
takarÍtanak és pakolgatják a szemetet, miközben a helyiek az árnyékot adó
esernyőjük alól gyanakodva figyelik, hogy mi lesz ebből. No comment.
Mindenesetre furcsa.
- az
éhező tömegek leghőbb vágya a legfrissebb megkérdezések alapján az volt, hogy
osszanak nekik mobiltelefonokat, mert a viharban sokan elvesztették a
készüléküket. MI VAN??!
Aztán
később rájöttem, hogy a helyzet pontosan beleillik abba, amit itt eddig
láttunk, csak ezt nem európai módon szocializált fejjel lehet megérteni, hanem
kizárólag az itteniek bőrébe bújva. Ezek az emberek teljesen máshogy élnek és
gondolkodnak. Nem gondolkodnak előre, nem terveznek. Nincsenek tartalékaik.
Megszokták, hogy kimennek a közeli bozótosba, felhúzkodnak pár zöld valamit,
mellé letörnek még két banánt a szomszédtól és megvan az ebéd. Megszokták, hogy
kivágják a fákat és kiirtják a domboldalt mert most éppen valamire kell ami ott
van, és úgyis visszanő mert itt ezen az éghajlaton minden nő mint a gomba (az
is nő). Kivágják a telkükön az egyetlen százéves fájukat mert most kell a tűzifa
és nincs rá pénz, utána pénzt kérnek valakitől hogy valami tetőt épÍtsenek mert
nincs árnyék mert ugye kivágták a fát. Ha van valamijük éppen, akkor csapnak
egy nagy bulit és másnapra már nincs. Nem baj, majd lesz valahogy. És ez
mindenkire igaz, képzettségtől és iskolázottságtól függetlenül. Nem azért
szeretnek ennyire kókuszt termelni, mert hűű de szeretik a kókuszt, hanem mert
azzal nem kell semmit csinálni, csak megvárni mÍg éretten leesik.
Nem
gondolnak arra, hogy "több lábon álljanak", hogy takarékoskodjanak
vagy tervezzenek vagy hogy másnapra is jusson, csak az adott pillanatban élnek
(ami egyébként sokszor irigylésre méltó), és ha az adott pillanatban meleg van
(és mindig meleg van) és nincs kedvük valamit megcsinálni, akkor nem csinálják
és kész. (Sokszor tapasztaltuk már ezt a saját bőrünkön is, szinte könyörögnünk
kellett hogy fizethessünk valakinek a munkájáért, és többször elzarándokolnunk
a tisztelt mesteremberhez hogy ugyan dolgozzon már és két héttel a megrendelés
után legyen szÍves elkészülni - nagyon furcsa ez annak, aki "az első az
ügyfél" rendszerben szocializálódott.)
És egy
tényleg utolsó példa a helyi pszichére: a Süni nemrég egy majdnem vadiúj
nyomtatót ajándékozott az egyik partner irodájának, akik nagyon sajnálták, hogy
a szÍnes patronban alig van festék, és mi lesz ha teljesen kifogy? Akkor nekik
kell venni bele??? Nem lehetne azt is ajándékba kapni? - A kérdésünk: minek az most
nekik, nem szerződéseket nyomtatnak? Válasz: ja de persze persze, dehát azért
milyen jó lenne....
De egy
szónak is száz a vége: most EZEKNEK az embereknek vitte el mindenét a tájfun -
nincsenek kókuszpálmák, banánpálmák, mindenfelé termő mindenfélék. Újra kellene
ültetni, előre kellene gondolkodni (ez nem fog megtörténni, mert nem x év múlva termő csemetéket fog senki
beszerezni, hanem valamit, ami azonnal működik). Nincsenek otthon a szekrényben
konzervpörköltek és üveges lecsók, mint a legtöbb magyar háztartásban. Nincs
semmi. És a szomszédnak sincs, akitől lehetne szerezni. Hát EZ a baj.
És ami
még rosszabb, ötletek sincsenek, hogy mit kellene csinálni, ezért csak várnak,
hogy majdcsak lesz valahogy.
Persze
hogy pár óra múlva már nincs mit enni - és visznek mindent amit lehet, hátha jó
lesz valamire. Hogy honnan várhatnak segÍtséget? Egy olyan rendszerben, ahol
nincs társadalombiztosÍtás, nincs alanyi
jogon való központi
"törődés"? Önkéntes biztosÍtás, nyugdÍjpénztár ugyan van (de ahhoz
ismét szükség lenne az "előre tervező" génre - hoppá), és úgy
általában mindenki megszokta, hogy nem törődik vele a kutya se?! Látnunk kell,
hogy egyszerűen nem láttak még JÓ mintát arra, hogyan lehet egy ilyen
helyzetben - vagy bármilyen hétköznapi helyzetben - proaktÍvan, okosan kijönni
a bajból, vagy legalább enyhÍteni azt.
És ezek
az emberek nem igazán Robinson Crusoe tÍpusúak. Aki itt be tud verni egy
szöget, az már ács. Félnek az esőtől, a naptól, az állatoktól, a lakosság
nagyrésze egyáltalán nem tud úszni (pedig itt csak szigetek vannak), a gyerekek
és a felnőttek többsége az év nagy részében céltalanul bolyong az alkalmi
munkák és alkalmi étkezések rendszertelenségében, és igazán nagy szó az, ha
valaki - látva hogy mindenki más nagyjából ugyanÍgy csinálja - önerőből jutni
akar valahová, máshová,
máshogyan. Higgyétek el, tényleg nehéz itt nekifogni bárminek is, amikor
fullasztó a hőség és mindent megül a por és soha senki nem mutatta meg hogy ezt
az egészet máshogy is lehetne...
És ezek
a lakosok ugyanolyan jó emberek, mint Te vagy én, csak egyszerűen másként
vannak beállÍtva. Szoktunk néha elmélkedni azon a Sünivel, hogy ha például egy
hÍresen törekvő és precÍz európai nemzettel helyet cserélne az itteni
társadalom, akkor hány generáció alatt fáradnának bele ők is a hőségbe és a
mindent körülvevő általános akadályok útvesztőjébe, ami sokszor a legnagyobb
ambÍciót is eltemeti. Vagy másképpen történne valami? Mekkora erő, lendület és
eszköztár kellene a tartós fejlődéshez? (Egyébként ezek a gondolatok nem csak
ezzel az országgal kapcsolatban késztetnek elgondolkodásra.)
És akkor A KÉRDÉSEK:
Mi az, ami valóban segÍtséget jelent ezeknek az embereknek egy ilyen
szerencsétlenség után? Hogyan segÍtsünk? Hogyan segÍtsünk, ha nem szeretnénk
azért a helyszÍnen lenni, de azért mégis jó lenne valahogy? Merthogy
odaállni egy teherautóval és rizseszsákokkal azért nem mindenki tud. Honnan
tudjuk, hogy tényleg eljut az hozzájuk, amit küldünk? Ki garantálja, hogy a
pénz/kötszer/élelem/épÍtőanyag/stb. nem fogyatkozik-e meg a többszörös lépcsőn,
amÍg eljut a helyszÍnre (vagy nem tűnik-e el az egész)?
Az élelemosztás működhet? Az igen, enniük kell (de ugye amint kicsit
ettek, már nem a házukat szeretnék újjáépÍteni, hanem inkább telefonálni lenne
jó). Ki fogja az épületeket kijavÍtani, a lakóházakat helyrehozni? Ha odaküldünk
x tonna épÍtőanyagot például, mit fognak vele kezdeni, ki ellenőrzi, hogy
mindenkinek legyen, amikor senki nem bÍzik senkiben??
És ezek az emberek SOKAN vannak. Nehéz bármit is ellenőrizni. És van
több mint 7000 sziget az országban, melynek az egész középső részén áthaladt a
tájfun. Sok helyen még ki sem heverték a legutóbbi földrengést. Nehéz
ügy.
És akkor következzenek a VÁLASZOK, mi is a leghatékonyabb ebben a
szituációban, és hogyan lehet hozzájárulni a "gyógyuláshoz"?
(Ennél a résznél azért megkérdeztem az ilyen szituációkban már nagy
gyakorlattal rendelkező Sünt is, illetve még a szakirodalmat is ellenőriztük.)
Tehát a klasszikus segélyezési folyamat több részből áll. Az első rész
a katasztrófát követő azonnali, lehető leggyorsabb segÍtségnyújtás, mely az
első 2-3 hetet jelenti, ebből az első hét a legkritikusabb. Ilyenkor a
legalapvetőbb törekvés az emberi szenvedés enyhÍtése. Ez élelemosztást,
alapvető higiéniára való törekvést és általában orvosi sürgősségi ellátást
jelent - a gyakorlatban tehát: élelmiszercsomagok, tisztasági csomagok,
fertőtlenÍtés, gyógyszerek és kötszerek, és általában igyekeznek valamilyen
alapvető "szállást" is kialakÍtani (pl. sok férőhelyes sátrak, csak
hogy legyen tető a fejük felett). Csak a legelemibb igényekre koncentrálnak
ilyenkor, nincs is helye ilyenkor még másnak.
Az ezt követő lépés az újjáépÍtés, ez a szakasz általában hosszú
hónapokat vesz igénybe. Ilyenkor megpróbálják az eredetihez legalább hasonló
szintre hozni a mindennapi életet, hogy minden visszaállhasson a normál
kerékvágásba, bár az emberek ilyenkor még közel sem heverték ki a katasztrófát.
Ebben a szakaszban történik a romeltakarÍtás, az ideiglenes sátortáborok
valamilyen komolyabb lakhatási formába való átalakÍtása, valamint az
elektromos, kommunikációs hálózat és az alapvető infrastruktúra visszaállÍtása.
A következő szakasz már a fejlesztésről szól. Ilyenkor kapnak helyet a
hosszútávú projektek - a termelő munka és a mezőgazdaság technológiai
fejlesztése, a szociális helyzet javÍtása, a pszichológiai támogatás ideje
ilyenkor jön el. Mindenképpen éveket jelent ez a szakasz.
A jelen helyzetben tehát két dolgot kell figyelembe venni: MIT érdemes
adni és KINEK, ki lesz majd az, aki a megfelelő módon el is juttatja a
felajánlásokat, adományokat az érintetteknek? Figyelembe véve, hogy még az első
szakaszban járunk, elsősorban a fent felsorolt ALAPVETŐ dolgokra van szükség.
Mivel nem vehetünk a családoknak fejenként három konzervet és két kiló
rizst, rá kell ezt bÍzni valakikre. Javaslat, hogy jelen - speciális -
helyzetben olyan szervezetre bÍzzuk ezt, akik már eléggé stabilan és önállóan
működnek, és mindenekelőtt az adott ország helyi rendszerétől függetlenül!
Akiknek megvan a saját infrastruktúrájuk és gyakorlatuk a segélyezés
megszervezéséhez és lebonyolÍtásához (jó példák: ENSZ - UN OCHA, Nemzetközi
Vöröskereszt). Ezeket a szervezeteket ilyenkor, a kezdeti időszakban
pénzadományokkal tudjuk a leghatékonyabban támogatni.
Fontos hagsúlyoznom, hogy azért kell most a nagy, jól felszerelt és
szervezett segélyezőkön keresztül támogatni, mert hatalmas tömegekről van szó,
akiket be kell vonni a segélyezés folyamatába. Kb. 2,5 millió emberről
beszélünk, akiknek most segÍteni kell. Ilyen méreteknél a kisebb akciók nem
hatékonyak, a kis szervezetek nem tudnak ekkora tömeget kezelni.
Sajnos tehát az egyéni akcióknak ("összeszedek 100 befőttet és
odaviszem nekik") jelenleg semmi értelme. Sok ötletet látunk itt is magunk
körül és igazán látszik, hogy mennyire megmozgatta a világot az itteni
tragédia, de rá kell bÍzni a lebonyolÍtást a hozzáértőkre.
Tehát ebben a szakaszban még nem érdemes senkinek ruhákat, használati
tárgyakat, vetőmagokat, szerszámokat, tankönyveket, stb. küldeni, mert hiába
hangzik jól egy-egy ötlet, egyszerűen nem ezekre van most szükség - és szinte
lehetetlen megoldani a szállÍtás és elosztás kérdését.
És még egy megjegyzés: a segÍtő szándékú egyének, kisebb mentőcsapatok
vagy szervezetek esetében a segélyezés és maguk a segÍtségnyújtók is sokszor
nem előrehaladást, hanem további terhet jelenthetnek az érintett területen,
hiszen - pl. önálló szakemberek, szállÍtójárművek, szálláshely hÍján - a helyi
ingatag rendszerekre próbálnak ráépÍteni, és gyakran a segÍtségnyújtók alapvető
szükségleteinek kielégÍtése is komoly erőfeszÍtést kÍván a helyiektől.
Mindezeken felül egy ilyen katasztrófa sajnos sok olyan szereplőnek is
alkalmat ad a szereplésre vagy nyerészkedésre, akiket nem a segÍtségnyújtás
hajt - tőlük is úgy tudunk távol maradni, ha már az emlÍtett stabil,
függetlenül működő szervezeteket támogatjuk.
És végezetül: az összképhez hozzátartozik, hogy ez a mostani tájfun
volt idén a 24-dik (!), mely lesújtott az országra, hogy a számos földrengésről
ne is beszéljünk. Nagyon aktÍv terület ez mostanában - sok az olyan történés,
ahol valamilyen természeti katasztrófa nyomán emlegetik a Fülöp-szigeteket.
Biztos vagyok benne, hogy egyrészt a globális éghajlati és egyéb
változások is hozzájárulnak ezeknek az eseményeknek a megsokszorozódásához, de
sajnos ezen kÍvül azt is be kell vallanom, hogy soha nem láttam még ilyen
országot, ahol ennyire kevéssé tisztelik a természetet és ahol ilyen ütemben
zajlik a természeti kincsek kizsákmányolása. Ebbe most nem szeretnék
belekezdeni, mindenesetre szerintem nem véletlen, hogy ennyire háborog a
Földnek ez a része.
Ami egy-egy hasonló helyzetben többet segÍthet az embereknek, az az
előzetes felkészülés,
illetve a jelenlegi - nem igazán működő - rendszerek feltámasztása. Evakuációs
helyszÍnek, infrastruktúra, a katasztrófa utáni élelmezés és egyéb ellátás
átgondoltabb rendszerbe való átültetése, később fejlesztő programok, stb.
Sokminden megvan "papÍron", de a valóságban nincs. Sokmindenről
beszélnek a HÍradóban, de valójában sokkal kevesebbet tesznek - és itt még
mindig a helyi segÍtségnyújtásról beszélek. Hogy lehet az, hogy pont a saját
vezetőik azok, akik a legkevésbé tudják, merre van az előre?
Jól ismeritek a klasszikus példát: ..."adj neki halat, vagy
tanÍtsd meg halászni"... Nos, lassan eljön a halászat ideje!