Bohol - Kirándulás 1.nap

Amint ígértem, folytatom a boholi eseményeket, kicsit bővebben. Az első teljes napunkon autót béreltünk és bejártuk a nagy sziget nevezetességeit, már amennyi belefért.

Bohol alapvetően hegyes-dombos, dzsungeles sziget, nagyon gazdag vegetációval és állatvilággal. Sok kisebb-nagyobb folyó indul a hegyek között, egy részük lejjebb már hajózható, amit a turizmus is remekül hasznosít. A hegyek között sok a vízesés, csodálatosak, de általában külön napi programot érdemes erre szentelni, mert nem esnek közel a látogatottabb turistalátványosságokhoz. A sziget körül nagyobb kiterjedésű mangrove-erdők is találhatók a folyótorkolatok közelében, ahová általában kajakos túrákat szoktak szervezni - sajnos ez most nekünk nem fért bele, de majd legközelebb. 

Amit még érdemes megjegyezni, hogy Boholon és Panglaón együtt több mint 1000 barlang található, ezek egy része a turisták számára is nyitott, látogatható.

Szerencsére a sofőrünk kicsit idegenvezetősködött is, mint itt a legtöbben akik valamilyen formában részt szeretnének venni az idegenforgalomban, ezért egész jó napi tervet raktunk össze, amibe jópár dolgot beleszerveztünk. 

A "Csoki-hegyekkel" kezdtünk, de már az odafelé úton is megálltunk itt-ott, például Baclayon-ban, ami a fővárostól (Tagbilaran) csak pár percnyire van, és itt található a Fülöp-szigetek legrégebbi temploma. 

Tudom hogy ez unalmasan hangzik, mert a legtöbbünknek az emlékezetében valószínűleg még megvan az osztálykirándulások jellegzetes "templom - múzeum - templom - namégegy templom" élménye, ezért nem e köré szoktuk szervezni a privát nyaralásainkat, de higgyétek el, hogy azért néhány ilyet érdemes megnézni. Nekünk például Gensan után (mely nem bővelkedik épített remekművekben) kimondottan jólesett templomot nézni. 

Ez Baclayon temploma, a legrégebbi az országban

Vasárnap lévén még éppen tartott a reggeli mise, és ahogy beóvakodtunk az oldalsó bejáraton, és hallottuk az embereket énekelni és a reggeli napfényt beragyogni a színes ablakokon keresztül, olyan gyönyörű és békés érzés árasztott el belül, hogy még a könnyem is kicsordult. Valahogy nem volt ott az az érzés, ami általában elfog a templomokban, hogy "szép, szép, de valahogy kellemetlenül érzem magam mert dohos és fura és biztos mindenki engem figyel", hanem ehelyett valami könnyed, levegős, boldog és szeretettel teli érzés volt ott lenni. Igazán nagyon jó volt:-)

Elfelejtettem, hogy Tagbilaranban megálltunk még a Vérszerződés emlékműnél is, ami azért érdekes, mert a helyiek számára ez jelképezi a szigeten honoló békés együttélést. Tényleg valahogy harmonikusabbnak tűnik itt az élet, és ezt, az egymás kölcsönös elfogadásán alapuló  szemléletet mutatja be a szobor. Anno a spanyol és helyi vezetők kötöttek itt vérszerződést, az örökké tartó Béke nevében. Ahogy láttuk és hallottuk, ez tényleg nagyon fontos a helyiek számára, és azóta is betartják, hogy nincs ellenségeskedés, a vallások és az emberek között sem (azért ez nagyon idilli, néha biztos összevesznek a szomszédok:-) ). 

A Vérszerződés emlékmű Tagbilaranban

És még egy helyen megálltunk, mielőtt bevettük volna magunkat a hegyek közé, ez pedig egy piton-farm volt, ahol a környék nagy büszkesége, "Prony" a piton él, rendkívül készséges transzvesztita gazdájával, egy kisebb állatsereglettel, és a havi 1x vacsorájául szolgáló 60 kilós malacokkal. Hát igen. Ehhez nehéz bármit is hozzátenni. :-)

És akkor jöjjenek a hegyek!:-) Már az odavezető út nagyon szép volt, átvezetett az ún. "Men-made Forest"-en, ami valójában egy telepített erdő, és amitől nagyon, de nagyon tetszett hogy olyan mintha Otthon lettünk volna!!!:-) Ahogy mentünk a szerpentineken, kidugtam a fejem az autóból, és csak szagoltam az erdei levegőt, és azt éreztem, hogy akár a Pilisben is lehetnénk, és olyan más és európai volt az erdő, a fák meg az aljnövényzet meg minden, nem is gondoltam hogy ilyen élmény lesz ilyet újra látni! Az itteni kókusz- vagy pálmaligetek annyira mások, ott mindig fülledt és párás a levegő, és más illatúak a fák, de ez itt olyan hűvös és otthoni volt, hát lehet hogy ez hiányzik nekem azért egy kicsit?:-)

Láttunk rizsföldeket, tanyákat és erdei házakat, és ismét feltűnt, hogy milyen tisztaság van itt. A Csokoládé-hegyekhez egy elég jó kilátópontot építettek az egyik domb tetején, amire valahányszáz lépcsőn lehet felmászni a parkolóból. Ha nem is látszik az összes (1268 db), de azért a kilátás csodás, és ez egy olyan hely ahol akár akarod akár nem, igazán turistának érezheted magad, mert MINDENKI itt van. :-)

Itt már a tetején vagyunk:-)

Azért egy kicsit elfáradtunk:-) Itt is jól látszanak a kúp alakú dombok

A hegyek egyébként azért kapták a csokoládé elnevezést, mert az év bizonyos szakában a rajtuk lévő növényzet színe barnára változik, és ilyenkor úgy néznek ki, mint a csokikúpok, vagy kis csokibonbonok. 
A domb tetején egyébként volt egy kívánság-kút és egy harang is, amit rendszeresen meg is szólaltattak azok, akik sikeresen felküzdötték magukat:-) 
Hát sokan tudjátok, hogy mi elég kirándulósok vagyunk és nem ijedünk meg ha kaptatni kell felfelé, de mindez 90% páratartalomban higgyétek el, egészen más. Kb. mint a bikram jóga:-)

A következő nagyobb programunk a Loboc folyó torkolata volt, ott akartunk ebédelni, és odafelé útba ejtettük a környék leghíresebb lepkekertjét (Simply Butterfly Conservation Centre, http://boholconservation.com/simplybutterflies/). Még soha nem voltunk ilyen helyen, tényleg nagyon érdekes volt. Körbevezettek minket és egy csomót meséltek a lepkékről, a fejlődésükről és az életmódjukról, a nyitott kertben pedig sétálhattunk közöttük és még a fejünkön is megtelepedtek.

A Süni egy hatalmas hernyóval:-)

Itt ül a hajamban -  és nem kicsi :-)

A végére szárnyakat is kaptunk:-)

A kert egy részét pihenős-relaxálós célra építették, itt hintaágyak, párnás-szőnyeges sarkok és rengeteg, de rengeteg növény vesz körül, gyönyörű! :-)

Mindezek után tehát Loboc-ba mentünk, ahol a folyón úszó éttermek egyikében ebédeltünk. Na ez sokkal jobban hangzik, mint ahogy a valóságban kinéz.
A folyó tényleg gyönyörű, és a kb. 1 órás program alatt felhajóznak veled a Tinoto-vízesésig, közben egy helyen megáll a hajó és a helyi folklór csapat énekel meg táncol, és hosszú bambuszrudakkal próbálják összecsapkodni az ugráló gyerekek bokáját (ez ismerős lehet, szokásos ügyességi tánc, szegények mire megtanulták...:-) ). 
Szóval nem unatkozol, és csodálatos a víz meg a dzsungel, de a kaja nem túl jó, az egész esemény lebonyolítása pedig igencsak futószalag-szerű. Amint megérkeztünk a folyóhoz, szinte rögtön elkezdtek minket kérdés nélkül ide-oda terelgetni, és mire levegőt vettünk, már egy hajón ültünk, a helyiek másztak rajtuk keresztül-kasul hogy odaférjenek az ételekhez, és két fazon már gitárral a kezében énekelt is a fülünkbe. Szóval rutin itt is van ha kell:-)
Ettől függetlenül nagyon élveztük az egészet, valószínűleg magunktól gyerekkórusba sem botlottunk volna csak úgy - nagyon ügyesek voltak:-) Hát nem ez volt a legjobb ebéd amit valaha ettünk, de nagyon éhesek voltunk:-)))

Így kell elképzelni: ezek az éttermek, több van, félóránként indulnak a vízesésig

Ki ez aki nagyon szép és elégedett miután jóllakott?:-)))

Ők a szórakoztatóipar helyi képviselői - amúgy elég jól csinálták:-)

Íme a bambuszösszecsapkodós rész - igényel némi koordinációs készséget

Basszus, a legjobbat majdnem elfelejtettem!!! Praktikussági okok miatt még ebéd előtt, de már a lepkék után elmentünk kipróbálni az ún. "Zipline"-t, itt Loboc-ban. Hogy ez micsoda?:-)
Ez egy fantasztikus dolog, hatalmas élmény!!!
Úgy kell elképzelni, hogy két hegycsúcs között ki van feszítve egy (vagy több) jó vastag drótkötél, alatta a völgy, és jelen esetben a Loboc folyó felsőbb szakasza. A vállalkozó szellemű turistát bekötik egy hevederbe a magasabban fekvő hegyen, amit csigákkal erősítenek a drótkötélhez, te kényelmesen belefekszel ebbe a szerkezetbe, ezután jól meglöknek, te pedig kilendülsz a szakadék fölé és átrepülsz a túloldalra (itt 520 m volt a távolság).
ÓÓÓRIÁSI SZUPER DOLOG!!! AZ ELSŐ IGAZI REPÜLÉS-ÉLMÉNYEM!!!:-)))))))
Ezt feltétlenül ki kell próbálni, nem szabad kihagyni!!!:-)
Odafelé együtt indultunk a Sünnel mert 2 kötél volt, visszafelé egyenként, mutatok néhány képet:

Itt indultunk a túloldalra:-)

Itt érkezem... fogalmam sem volt hogyan fogok megállni

A Süni visszafelé (már rutinos) :-)))

Amikor kilendülsz a szakadék fölé és megérzed hogy tényleg mennyire magasan vagy, és lent a folyó pataknak tűnik, és olyan mintha egyre csak gyorsulnál... hááát azért össze kellett szednünk magunkat hogy ne ordítsuk végig a dolgot, de visszafelé már kimondottan vártuk, már tudtuk mi következik és addigra már dolgozott az adrenalin is:-)
A túloldalhoz (nagyon gyorsan) közeledve egyébként elkezd azon tűnődni az ember, hogy vajon hogy fog megállni, és hogyan fog ebben segíteni az a két apró kis barna alak akik láthatóan már várnak a kötél mellett. De szinte hihetetlenül puhán és simán megfognak a gumis kötelek és már ki is szedtek a szerkezetből, úgyhogy aggodalomra végül nem volt semmi ok:-)

Az ilyen és hasonló drótkötélpályák igen népszerűek itt a szigeteken, úgyhogy van lehetőség kipróbálni, és ajánlom is mindenkinek, mert tényleg hatalmas élmény!!!:-)

Ebéd után Corella felé vettük az irányt, a Maki-rezervátum felé. Amint már írtam, a szigeten őshonos a világ legkisebb makifajtája, a "koboldmaki", amit helyi nyelven "tarsier"-nek hívnak. A felnőtt példány kb. 10-12 cm, a babák pedig 2-3 centisen jönnek a világra, 6 hónapos (!) vemhességi idő után. Az állatka egyszerűen ellenállhatatlanul aranyos, ennek köszönhetően sajnos nagy üzletet is jelent, ami a legtöbbször illegálisan kihelyezett ketrecekben és simogatókban nyilvánul meg. 
Aki ebben nem szeretne részt venni, annak meg kell látogatnia az egyetlen olyan rezervátumot, ahol a makik szabadon élnek, na ide indultunk mi is.

Ahogy kiszálltunk az autóból az erdő szélén, valami olyan döbbenetes csend vett körül bennünket, hogy először azt hittem, a fülemmel van valami baj. De nem. Egyszerűen csak megérkeztünk egy erdei paradicsomba, ahol rajtunk és a 3 fős személyzeten kívül senki nem volt, a makik pedig elég csendes kis jószágok.
Az egyik lány elkísért minket az erdő egyik részébe, ahol magas kőfallal körülvett (elég nagy) területen élnek a kis szőrösök. A fal nem miattuk van, ők ki-be járkálnak a fákon keresztül, de ide nem tudnak ragadozók (macskák pl.) bejönni. A területen keresztül-kasul futnak kisebb-nagyobb ösvények, zegzugos kis utacskák, amelyeken keresztül meg lehet keresni az állatkákat. Éjszakai állatok, nappal általában egy védettebb helyen pihennek, és soknak ismerik már a szokásait és a kedvenc helyeit, ezért a vezetővel nagyobb esély van megtalálni őket. Ők egyébként, ahogy a lány elmondta, minden reggel kijönnek amikor felkel a nap, és elkezdik keresgélni őket, és 2,5-3 óra alatt (!) nagyjából meg is találják az itt élő 10 példányt - ezután könnyebb megmutatni őket a látogatóknak. Minden reggel ugyanígy megkeresik őket. Ez egyébként egy "tű a szénakazalban" szerű játék, mert annyira apró kis lények, és annyira sok búvóhelyük van, hogy magamtól egyet sem találtam volna.

Ő volt az első akit láttunk:-)

Ő egy másik példány, szuper búvóhelyen:-)

A makik egyébként mindkét irányban 180 fokban el tudják fordítani a fejüket, amivel a helyiek állandóan viccelődnek meg utánozzák, és hatalmas ugrásokra is képesek, de ezt inkább éjszaka művelik, amikor táplálékot keresnek (rovarok, bogarak, gyümölcsök).

Szóval a maki-rezervátum maga volt a Nyugalom és Béke, még bármeddig el tudtam volna ott sétálgatni az erdei ösvényeken, de elindultunk vissza Panglaóra, mert még egy dolgot nagyon meg szerettem volna nézni, mégpedig a Hinagdanan-barlangot.

Ez az egyik leghíresebb, a nagyközönség számára nyitott barlang, és Panglao sziget északi részén található, nem messze a Bee Farm-tól, ezért ez volt az aznapi utolsó szervezett programunk.

Egy lépcsőn lehetett leereszkedni a barlangterembe, mely lassan kibővült, és egy gyönyörű terem tárult fel a szemünk előtt, benne egy félsósvízi kis lagúnával. A barlangi tó 3-4 méter mély, és kristálytiszta a vize, gyönyörű. Pár évvel ezelőtt engedélyezték, hogy a bátrabb látogatók úszhassanak a tóban, ami nagyon csábító is, de már elég fáradtak voltunk, és nem tengett túl bennünk a vállalkozó kedv, úgyhogy inkább csak nézelődtünk. Imádom a barlangokat, és egyszerűen kellett a barlang-élmény! Sajnos a mi képeink nem lettek a legjobbak, úgyhogy inkább kerestem egyet a neten, hogy lássátok milyen is a hely:

A Hinagdanan-barlang főterme

Szóval ennyi fért bele egy napba, sötétedésre vissza is értünk a Bee Farm-ra, ahol istenit vacsoráztunk:-)))
Annyi minden van itt, és olyan más, mint Mindanao! Jó érzés volt turistának lenni, szolgáltatásokat kapni és csak menni és befogadni az élményeket, csodálatos nap volt!:-)))